Kányádi Sándor: Sárga kankalin

            Fekete pohárban
            sárga kankalin.
      
      
            Sokasodnak
            a halottaim.
      
      
            Anyám volt az első
            sárga kankalin.
      
      
            Gyűlnek, egyre gyűlnek
            a halottaim. –
      
      
            Nem fér a pohárba
            már a kankalin.
      
1963

Marschalkó Lajos: Új Bibliát!

Szentírás lett itt Nyugaton a csekkönyv,
Szakállas Marxok írtak Bibliát,
De Sináj hegyén csipkebokor gyúlt ki
S szólította az embernek fiát:

Össze kell törni mind e kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát,
Különbet írt, mint Máté az apostol
Vérével annyi sok magyar diák.

Az új Heródes hiába parancsolt,
Hiába küldött gyilkos sereget,
Bégő bárányként nem akartak halni
E csillag-lelkű magyar gyerekek.

Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak,
a katonák s a sápadt férfiak…
Harcolni, halni senki sem akart itt
E vérző, árva gyerekek miatt!

Bábel mocsarán lángolt a neon-fény,
Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz,
S túl hős-halált halt egy kis iskolás lány,
hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.

Itt elvet árult néptribun, s a kalmár
A templom előtt mérte aranyát…
S ott, szabadságért szent halálba küldték
Fiaikat az édesanyák!

És meghaltak a tíz éves kis hősök,
Niobe még se siratta fiát,
Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat,
át kell írni az öreg Bibliát.

Hősi temető van-e a világon,
Hol együtt nyugszik kétszáz kis-gyerek?
S a hant alól is azt sikoltja vérük:
Segítsetek, ti népek emberek!


Fáklyát gyújtott a kislány en-testéből
Jézus! Az égből Te láttad magad,
Száz kis Szent György és ezer kicsi Jeanna d'Arc
Halt ott érted a romfalak alatt.

Nyugat-Pilátus hókezeit mosta,
A farizeus rádión beszélt,
S kétszáz gyerek-hős szállt a temetőbe,
Szabadság ura... mert csak érted élt.

Szabadságot! - így üvöltött a börze,
Míg kavargott a véres vad tusa,
De szabadságért egyedül veszett el,
Magyarország, - a népek Krisztusa.

Ám föld alól és temető árkából
Felsírnak halott magyar gyerekek,
Kis csontkezük a dúlt égre dörömböl:
Áruló Nyugat ― százszor jaj neked!

Kialszik fényed szabadság Júdása,
Összedőlsz gyáva nyomorult világ,
S szét fogjuk zúzni minden kőtábládat,
Át fogjuk írni minden Bibliád.

---

Marschalkó Lajos: Új bibliát!
„Szabadságot! - így üvöltött a börze,Míg kavargott a véres, vadtusa,De szabadságért egyedül veszett elMagyarország, a népek Krisztusa.” – tolmácsoltam a mai megemlékező ünnepségen Marschalkó Lajos ma is igen aktuális sorait.
Szerző: Iochom Zsolt, 2015. október 23.

---
 

Emlékezzünk '56-ra!
Marschalkó Lajos Új Bibliát című versével fejezhettem ki tiszteletemet az '56-os magyar forradalom és szabadságharc áldozatainak és hőseinek emléke előtt... Köszönöm a lehetőséget!
Szerző: Iochom Zsolt, 2014. október 23.

Kányádi Sándor: Szonett a cigánylányhoz

          Feküdj a gyepre, barna angyal,
          leterítem a köpenyem,
          hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon
          a fű nyoma a térdemen.
      
      
          Vakítson bőröd éjszakája
          s az a két sötét telehold,
          fújtatók tüzes táncát járja
          tenyeremben a tomporod.
      
      
          Gyere, gyere, fekete gyöngyöm,
          piramist hordok csupa gyöngyből…
          Nézd, elázik a köpenyem.
      
      
          Feküdj mellém, fáraó lánya,
          azt a kendőt meg, devla bánja,
          már holnap reggel megveszem.

Kányádi Sándor: A kökösi hídon

Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.

Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.

Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.

1955

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.


Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.


Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.


1928 máj.-jún.

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

1934. október

Juhász Gyula: Vértanúink

1918. október 6.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol:

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek!

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb!

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen.

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak;

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon,

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott.

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.